Krasznahorkai László az ELTE díszdoktora lett

Az Eötvös Loránd Tudományegyetem díszdoktorává avatta pénteken Krasznahorkai László irodalmi Nobel-díjas írót.

Krasznahorkai László az egyetemes kultúrát maradandó értékekkel gazdagító munkássága és nemzetközileg is kiemelkedő eredményei alapján méltán tarthat igényt az egyetem legmagasabb elismerésére – mondta Darázs Lénárd rektor az ELTE díszdoktoravató ünnepi közgyűlésén. Hozzátette: az alkotót az ELTE Bölcsészettudományi Kar terjesztette elő a Doctor Honoris Causa címre, amelyet a szenátus egyhangú lelkesedéssel ítélt oda.

Krasznahorkai László alkotásaiban az erkölcsi érzékenység, az emberi lét bölcseleti mélységű értelmezése és a megjelenítés kivételes esztétikai ereje olyan egységet alkot, amely életművét nagy hatásúvá és korszakos jelentőségűvé teszi – méltatta az írót Bartus Dávid, az ELTE Bölcsészettudományi Karának dékánja. Elmondta, hogy Krasznahorkai László művei kivételes erővel jelenítik meg az ember elesettségét és kiszolgáltatottságát, sorsszerű vonzódását a romláshoz. Regényei és elbeszélései pedig éles kritikával illetik a modern kor egyre fokozódó érdektelenségét a magasabb rendű értékek iránt, azt a szellemi és érzelmi igénytelenséget, amely kiüresíti a világunkat. Epikájának hangvételét meghatározza a pusztulás és romlás fölött érzett mélységes szomorúság – hangsúlyozta a dékán, hozzátéve: az életműben etika és esztétika szorosan összefonódik egymással, mert a szépség tisztelete valójában erkölcsi állásfoglalás a szinte egyetemessé váló igénytelenséggel szemben.

Felidézte, hogy a világhírű magyar író műveit több mint 40 nyelvre fordították le, a hazai kitüntetések mellett számos nemzetközi elismerésben is részesült, 2025-ben megkapta az irodalmi Nobel-díjat.

Krasznahorkai László köszönetét fejezte ki az elismerésért, s név szerint megemlékezett tanárairól, akik nélkül nem vált volna népművelővé, gimnáziumi tanárrá. Beszédében az egyetemes egészről, a világ megismeréséről, a kilátástalanságról, a hétköznapi valóságról és a képzelet összeomlásáról is beszélt. Kifejtette, hogyan jutott el az univerzum iránti érdeklődéstől az emberi, hétköznapi világba való visszazuhanáson át egy mély, tárgy nélküli kiábrándultságig. Elmondta, hogy kezdetben mindent és azonnal tudni akart az egyetemes egészről, majd egy másik világ felé indult, s azt hitte, itt a nagyság és az örökkévalóság drámai jelenlétével szembesülhet. Majd jött a kiábrándulás, az összeomlás. A legsúlyosabb következmény a szabad képzelet összeomlása lett, ami után nem maradt más lehetőség, mint a visszavonulás – hangsúlyozta, hozzátéve: megpróbált olyan művészi formát találni, amely képes lenne kifejezni ennek a korszaknak az állapotát, de nem találta meg az ehhez szükséges érzékenységet. Gondolatait egy cipekedő emberről szóló történettel zárta, aki már nagyon fáradt a cipekedéstől, de amikor hirtelen lenéz a kezeire, azt látja, hogy nincs bennük semmi.